A varázsszemüveged segíthet, hogy a túlélésből élet váljon?!

Van, hogy a jó munkához idő kell és van, hogy bizonyos tevékenységek megtételéhez is. :) Ez a bejegyzés is 2020. februárjában indult útjára az éterben és most 2021. 10. 06-án, az aradi vértanúk napján fejeződött be. Talán nem lehet véletlen, hogy az éjjel pont katonaként álmodtam és tapasztalhattam meg, hogy úgy is érvényesülhetünk az életben, ha nem egyből harcolunk, hanem figyelünk és a kellő pillanatban hagyjuk, hogy történjenek a dolgok, amikor végre önmagunkhoz híven cselekszünk. De ehhez úgy hiszem sokszor szükségünk van egy "varázsszemüvegre", hogy a régi megszokásainkat elengedve lépéseket tegyünk magunk irányába, a világba vagy bármerre, amerre a szívünk visz.

Gondoljátok végéig jártatok-e már hasonlóképpen, mint én a hétvégén? 

Egy számomra meg magyarázhatatlan esemény történt. Tavaly húsvétkor a nagy varrásban átvarrtam a bal mutatóujjamat, de úgy rendesen. A sürgősségin jártak a gondolatok rendesen, tapasztaltam, amit tapasztaltam, de egy tetanusz oltás és kis rutinműtét után pár hétnyi fájdalommal megspékelve lekerült az ujjamról a kötés, amit már csak néhány hétnyi érzékenység követett. Ez az apró kis baleset elegendő volt arra, hogy varrógép közelébe ne menjek abban az évben. Pedig tudtam mennyi mindent szeretnék elkészíteni és a feladatok csak halmozódtak, amiket én folyton arrébb pakoltam újra és újra. 

És jött az a bizonyos hétvége, ami meghozta az áttörést és ezzel egy időben a lakásban történt egy kanapécsere. Ez azért volt fontos, ugyanis mindketten a férjemmel azt éreztük, hogy diszharmonikus lett a nappali. Megoldásnak tűnt, ha az asztalterítőt kicseréljük, bár kicsi volt a keresztmetszete az elképzeléseink halmazának. De nem futamodtunk meg a dolgok elől. Bevállaltam, hogy keresek a neten párat ami tetszik és hátha neki is lesz közöttük szimpatikus. Ahogy ülök a gép előtt elfogott egy meghitt érzés. Nekem nagyon hasonló volt az elképzelésem terítőügyileg most is, mint az esküvőnkre. Eszembe jutott az a pár kedves óra, amikor tavaly húsvét előtt nézegettük ugyanígy az asztalterítőket és étkészletet a neves napra. Mintha egy teljesen más időzónába keveredtem volna. Képzeld el, ahogy szombat este ülsz egyedül a szobádban bekattan egy kép és hozza magával a csodás emléketeket, a nevetést, a szeretet. És elképesztően feltölt. (talán lehet, hogy ezért szeretünk nosztalgiázni is) Majd még egy kattanás: imádtam az esküvői terítőnket, mi volna, ha azt vágnám háromfelé és szegném le? Úgyis teljesen el voltam keseredve annak idején, hogy ott a két gyönyörű damaszt terítő és nem tudjuk mire használni, mert az őszi felújítás óta nincs akkor asztalunk, amin jól mutatna, ráadásul, ha elvágom újrahasznosul, így környezet és pénztárcabarát is lesz.

Másnap megkaptam a zöld lapot  a férjemtől és délutáni szieszta után elővettem a varrógépet. Ugyanaz a boldogság volt úrrá rajtam, mint előző este és nem értettem, hogy miért hagytam ki oly sok időn keresztül ezt a fajta alkotást, teremtést. Olyannyira belemelegedtem, hogy végül megjavítottam minden eddig félretett ruhadarabot és abszolút elégedettségérzettel feküdtem le éjfél felé. :)

Azóta keresem a választ, hogy mi történhetett, mert azt gondolom, hogy érdemes volna átépíteni a mindennapi életbe.

Lehet, hogy semmi különös, csak hagytam, hogy megéljem a pillanatot és ez egy flow állapotot hozott magával, ami cselekvésre késztetett.

Lehet, hogy az eltelt időben az önismeret útján léptem annyit előre, hogy egy újabb varázsszemüveget felpróbálva valami betalált.

Lehet, hogy az is megoldás, ha azokból az emlékekből nyerünk erőt, ami a számunkra látszólag kellemetlen helyzet vagy helyzetek előtt megéltünk.

Lehet, hogy csak azért történt így minden, hogy te, kedves Olvasó és én elgondolkodjunk dolgokon vagy végre gondolataink cselekvésben teljesedjenek ki. :) 

Egy biztos bármi is történjen, érdemes cselekedni, mégpedig szívvel, lélekkel energiával meggyőződésünk szerint az újabb élmények tapasztalások, fejlődés érdekében. 

Melinda