Az önbizalom növelése - ahogyan már elfelejtettük

Van az az állapot, amikor sok fantasztikus élmény történik velünk és valahogy mégse örülünk már neki, annyira mint régen. És ha a sok jó mellett történik egy apró számunkra kellemetlen dolog is, akkor máris azzal vagyunk elfoglalva. Egyszerűen mintha az volna a célunk, hogy örök kárhozatra ítéljük magunkat. Mintha azt akarnánk bebizonyítani, hogy nem vagyunk elég jók, elég értékesek!

Persze, ezt nem egyedül belőlünk fakad. A környezetünk, ez az olykor felszínes, elvárásokkal teli világ, a korai szocializációs nehézségeink és még biztos találnék elegendő kiváltó tényezőt, amitől máris hasonló gondolatok, érzések ezrei tudják elárasztani az elménket. Oké, oké nincs könnyű dolga senkinek. A felnőtt létbe már mindenki stresszel, gonddal teli puttonnyal lépett. No de hát mégiscsak az volna a cél, hogy ne csak túléljük, hanem élvezzük is az életet. Akkor most mi van? Mit lehet ilyenkor tenni?

Én azt gondolom tapasztalni. Tapasztalni a kihívásokat, tapasztani a mély érzéseket vagy néha pont a felszíneseket, tapasztalni a bátorságunkat, azt hogy képesek vagyunk bízni Önmagunkban és másokban. Tapasztalni, hogy néha egyedül kell lenni és az tud feltöltődést is hozni no meg azt is tapasztalni, hogy másnak is vannak hasonló dilemmái és érzései. És ha már elsőre eleget tapasztalt és hagy egy kis időt arra, hogy meg is figyelje vagy meg is érezze ezt az ember fia és lánya, rájön, hogy nincs egyedül és a legfontosabb, hogy látja már mennyi mindent elért eddig. Akkor végre megteheti azt, hogy leül egy kellemes ital mellett és emlékezik. Emlékezik arra, hogy tömérdek munkája van már az eddigi életében és talán megérzi azt, hogy ez még csak a a kezdet. Ha hisz magában és elég bátor folytatni az útját, többre viheti még.

Ehhez persze idő kell meg kitartás, meg egy rendszer, amiben a sok kis elhatározás mellett napi szinten pipa van. Tehát meló van vele, nem is akármekkora. De kérdem én, hát miért ne sikerülne ez milliónyi embernek? Hiszen a döntéseink mi magunk vagyunk és biztos vagyok benne, hogy az adott helyzetben igyekszünk a lehető legjobbat tenni. És ha úgy érezzük hibáztunk, sebaj! Ha megértjük és újra értékeljük tőle lényünket, akkor ez csak a tanulási folyamatunk része volt. Akkor van csak gond, amikor megbántottunk vele bárkit. Ilyenkor fontos, igyekezzünk a tőlünk telhető legoptimálisabb szinten jóvá tenni tettünk. Ha már idáig eljutottunk, én úgy érzem úgy zártuk le a helyzetet, hogy ettől csak többek lettünk. Ami hátra van, az a tudat, a hit, hogy legközelebb már kevesebbet "hibázunk".

Igen, ez mind szép és jó, de azért szükség van a segítőinkre olykor önbizalmunk növelésében. A családunkra vagy tanárainkra illetve azokra az emberekre, akiktől valaha is tanulhattunk valami fejlesztő gondolatot, tevékenységet. Rájuk akkor és most - és hiszem, hogy majd a távoli jövőben is - örömmel emlékezünk. Azokra a "kedves tanárainkra", aki csak egy pillanatig is, de bíztak bennünk, bátorítottak minket a kellően eszményi törekvéseinkben. Belőlük mindig is sokat meríthetünk! És ha már vezetünk a gyermekinkről babanaplót és hasonló csodás dolgokat, akkor a mi kellemes emlékeinkről miért nem írunk a bakancslistánk mellé egy "feltöltő emléklistát" is? Szerintem sok mindenkinek, lehetnének benne igazán érdekes, irigylésre méltó szösszenetei, ami miatt megveregethetnénk a vállukat!

"Ezt is elértem! Ezt is megcsináltam! Büszke vagyok magamra és azokra akiktől ezeket a különleges dolgokat tanulhattam!"

Ezért hát kérlek Titeket drága olvasók, szülők, gyerekek vagy bármilyen segítő szakmát végző szakemberek, hogy ne felejtsétek el továbbra se egy őszinte dicsérettel megáldani a környezeteket, mert ez fog minket - halandó embereket - segíteni, hogy továbbra is tegyük a dolgunkat és bízzunk magunkban! :)

A mai dicséret tőlem: "Én most köszönöm, hogy ezt a több száz karaktert elolvastad és időt szántál rám!"

Melinda