(Újjá)Születésünk története
Kedves Olvasó!
Most egy nagyon személyes megélést, egy történetet szeretnék megosztani veled.
Olyan érzések és gondolatok kavarognak most bennem, amit akkor mikor megtapasztaltam, úgy éreztem meg kell osztanom a nagyvilággal. Talán hasznos vagy izgalmas lehet ebben a felgyorsult, sokszor érzelemtől mentes, furcsa irányba tartó nagyvilágban.
Különleges egy hét áll most mögöttem/mögöttünk. Egy korszak kezdete és egy másik vége, de lehet, hogy ez is csak egy folyamat apró kicsi része. A személyiség és élet egy másik szintje. (amúgy erről azt gondolom, hogy folyton-folyvást mindenki megéli, csak egyéni döntés, hogy ki milyen szinteket lép vagy "esik" valamilyen irányba).
A férjem és én hosszú várakozás után egy új csodában részesülhettünk - bár hozzáteszem, hogy mi az eddigi közösen együttöltött időt is annak éltük meg. Elindultunk életünk egy különleges kalandjára, mert februárban kiderül, hogy egy új kis jövevénnyel bővül az életünk.
Már kezdetektől olyan hihetetlennek éltük meg, mert már teljesen lemondtunk róla, de ezt leszámítva mindenkinek olyan csodás várandóságot kívánok, amiben nekem volt részem. Az első trimeszterben sokat aludtam (szerintem évek óta erre vártam, mert hát egy sztahanovista is elfáradhat :) ). A másodikban a nyár egy kissé meggyötrőt, de rengeteg új élménnyel teli zártam, még női jógatáborban is készíthettem a testem és a lelkem a ránk váró újdonságokra tapasztalt nőtársaimtól. A harmadik trimeszter pedig új kapcsolatokkal, oldódásokkal megspékelve adott irányt a jövőre. Szinte az utolsó pillanatig aktívan részt tudtam venni az életemben. Minden nap mozogtam, sétáltam, jógáztam (a nyár közepétől sokszor együtt a férjemmel) és csökkentett üzemmódban, de mivel imádom a munkámat, dolgoztam is.
Aztán beköszöntött az ősz, a befelé figyelés időszaka, és október 24 és egy megérzés (amit utólag a sógornőm egy telefonbeszélgetésben anélkül, hogy mondtam volna neki meg is erősített), lassan itt az idő, október 29.
És valóban. Bár már előtte nap voltak jelei, hogy itt valami nagyon elindult - valójában elbizonytalanodtam azon, hogy lehet, már akkor be kellett volna mennem egy vizsgálatra a kórházba, de nem így tettem, nem akartam túlaggódni - de szombat hajnalban már egyre sűrűbbek voltak a fájásaim. Délelőtt igyekztem pihenni (amennyit 10 percenként lehetett), de aztán a délután már felgyorsultak a dolgok, és öt óra felé már benn voltunk Zsoltival a kórházban.
Sajnos nem találtak mindent rendben, így a következő másfél órámat egy NST monitorozásával töltöttük. A baba már nem mozgott rendesen, így orvosi döntésnek köszönhetően egy burokrepsztés követően kiderült, hogy ez nem véletlen. Mecóniumos a magzatvíz. Abban a pillanatban a szakemberek lélekjelenlétének köszönhetően valami megfordult bennem. Bár alig bírtam abbahagyni a sírást, amikor vittek a műtőbe - de aki ismer tudja, hogy én így ventilálok -, tudtam, hogy biztonságban vagyok.
Életem első műtéte egy kedves és figyelmes emberekkel teli műtőben zajlott. És bár csak hagytam, hogy megtörténjenek a dolgok, egyetlen egy érzés hagyott igazán mély nyomot: a hála!! Hála a babánkért, a szakértelemért, a modern tudományért, a hitért, az emberfelettiért! Mindenért! Merthogy túléltük! Itt vagyunk egymásnak! Idegenek és nem idegenek egyaránt!
Írhatnék a dühről, a szomorúságról, a csalódottságról, amit olykor éreztem, de nem teszem. Tudod miért? Mert az nem nagy dolog, az bárkinek megy!!!! A művészet az az, hogy ezeken túlláss! És figyeld, hogy ebből te mit tanultál, mit érezhettél meg!
Az értemnek mindig 2 oldala van és nem tagadom, hogy a következő pár napban megéltem minden más érzést is odabenn a kórházban - hiszen, aki már hozott babát világra, tudja, hogy itt nem áll meg az élet. Jön a küzdelem az anyatejért, az alvásidért, az énidőért, stb.... De mi volna, ha ezt nem harcként, hanem csak flowban egy megélésért, egy új tapasztalatért tennénk nyitott szívvel?
Így hát hadd mondjak köszönetet mindenkinek - most ez olyan, mint egy Nobel-díj átadón :) - aki támogatott minket az újjászületésünk útján. Hiszen a kis Bogi magzatból csecsemővé, én pedig nőből anyává kezdtem el válni ezen a szép úton. Kik is ők: a férjem, a családom, a kollégáim, a nők, akikkel együtt jógáztam, akik a gondolatikkal igyekeztek támogatni, és győri Petz Aladár Oktatókórház összes dolgozója, aki kedvességével, szakértelmével igyekezett jobbá tenni a családtól távoltöltött időt. Bogika nevében is köszönjük nektek!
Remélem írtam valami életrevalót erre a lapra is További szép őszt, befeléfordulást és/vagy újjászületést kívánok a világnak! :)
Melinda
És íme a kis jövevény:
