Az elfogadás illúziója, avagy a nehézségeink megértése a fejlődésünk egyik kulcsa?

2020.01.14

Bármilyen megváltozott élethelyzetben vagyunk, legyen a rossz anyagi körülmény, betegség a családban, egy "érzelemmentes" kapcsolatrendszer az életünk bármely területén, egy különleges beosztás megszerzése, egy gyermek vagy egy új szerelem érkezése, számomra nagy kérdés, hogy mennyi időre van szükségünk a valódi elfogadás megéléséhez.

Ez a gondolat nagyon sok érzést és kérdést hoz magával. Miért érdekes ez? Volt hogy akár a saját bőrömön tapasztalom, hogy rosszul érintenek a dolgok, és ha elég sokszor érint rosszul, egyszer csak megszokom és már nem váltja ki belőlem azt a feszült érzést, amit előtte annyiszor. Ez volna az elfogadás? Biztosan? Nem lehet, hogy ez szimplán egy beletörődés, egy túlélési stratégia? És biztosan a túlélés a cél, nem inkább az élményekkel teli élet?

Vannak szemléletek mi szerint nem tudjuk elkerülni az elkerülhetetlent. Csak egy dolgot tehetünk, eldöntjük, hogy az adott helyzetet, hogyan éljük meg, bátran, figyelve az összekapcsolódást, a sok tanulható leckét, vagy szenvedések közepette. 

Elgondolkodtam hát. Mi volna, ha megpróbálnám átfordítani a megéléseimet. Például, ha valaki kritikát fogalmaz meg a cselekedeteimmel kapcsolatban, mi volna, ha vennék egy mély levegőt és egy másik szemüvegen keresztül nézném meg a történteteket? Az észrevételem az volt, hogy ez a felfogás segített lecsendülni, megbékélni és elengedni a hozzá kötődő negatív érzéseim. Persze, ez nem egy pillanat alatt történt, egy folyamat volt és biztos vagyok benne, hogy ez életem végéig fog tartani. Hiszen a környezetünk folyton változik, így nekem is ajánlatos időszakonként formálódni a békés együttéléshez, még úgy is, hogy a békét Önmagammal szeretném megtalálni. Valójában azt tapasztaltam, hogy a megváltozott élethelyzetek, akár a fejlődésünk alapját is adhatják. Ha túl kemények voltunk lágyíthatnak minket. Ha túl felszínesek, mélyíthetik az érzékelésünket, érzelemvilágunkat. Ha bátortalanul viselkedtünk, erőt adhatnak a céljaink megvalósításához és még sorolhatnánk ezt órákig.

Aztán jött az év eleje és úgy tűnik a sok önismereti munka elkezd beérni, kezdem meghallani, amit a világ közvetít számomra. A TED videók között ismét egy csodára bukkanhattam. A előadás címe: Love, no matter what (Szeress, bármi történjék). Fantasztikusan mély felvétel arról, hogy milyen lehet olyan gyereket nevelni, aki valamilyen alapvető módon különbözik tőled (akár egy csodagyerek, egy sérült gyermek vagy egy bűnöző)? Ebben a megindító beszédben Andrew Solomon író, pszichológus osztja meg velünk mit tanult több tucat szülővel való beszélgetéseiből, ahol megkérdezte: Hol a határvonal a feltétlen szeretet és a feltétlen elfogadás között? Merthogy szerintem a elfogadás nem létezik szeretet nélkül, így azt gondolom ez témába vágó.

A gondolat, ami most nem hagy nyugodni, az hogy miért találkozunk egyre több katasztrófával, miért tűnik úgy mintha egy több "rossz" sújtana minket? Mi volna, ha úgy tekintenénk ezekre az eseményekre, mintha csak a Föld, az Élet jelezne? Mit üzenne ez nekünk? 

Talán az elfogadást, a tökéletlen tökéletességet. Talán azt jelzi, hogy itt az ideje mélyíteni a kapcsolatot önmagunkkal, az embertársainkkal, a Föld élőlényeivel, a Világgal. Talán, hogy vegyük észre mennyivel többek vagyunk azzal, ha leküzdjük, átéljük a nehézségeinket, hiszen ettől mi fejlődünk, egyre többet adva ezzel a világnak, a felnövekvő nemzedékeknek és hogy ez lehet egy új időszámítás kezdete. Talán azt, ha a különböző generációk meghallgatják egymást valami újat találhatnak ki, mindenkinek egyformán hasznos lehet. Talán egy új nézőpontot ad, amitől megváltozhat számunkra a világ értelmezése. Talán, azt az érzést, hogy a szépet nem kell keresnünk, az körbevesz minket, has hajlandóak vagyunk meglátni. 

Lehet, hogy mindet adja, lehet, hogy egyiket se, de ha ki sem próbáljuk nem is fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha .... és ki tudja megváltoztatni az illúziónkat, ha nem mi? De lehet, hogy egy-egy "aprócska csoda" folyton mutatja az utat, ha figyelünk rá?

Melinda


A háttérkép Lothar Dieterich képe a Pixabay -en.